IT-hírek PM-tól

Egy pár fekszik az ágyban este. Egyikük odaszól a másiknak: „Ha szeretsz, kérlek, mondd azt, hogy szeretsz!”. És ezt minden este eljátssza. Jó, mi?

Sasvári "angelday" Józsi valamiért rákattant egy olyan szokásra, aminél idegesítőbb jelenséget a neten az elsőzés óta nem lehetett látni: explicit felhívja a figyelmet posztjaiban arra, hogy nyomják meg a lájk gombot, persze csak akkor, ha bizonyos feltételnek megfelelnek. Egyrészt félrehasználja a funkciót, másrészt a gomb megnyomására való felhívás valahol ellentmond az egész lájkolás jelenségének. Az ugyanis a tetszésnyilvánításról szól, ami önkéntes.

Hogy mi a motivációja erre, nem tudni. Talán – figyelem, személyeskedés következik – működik benne a twitteres avatarja által megjelenített énje.

Ugye van ez a hír, hogy a Wave bezár. Mindenki tudja, miről van szó, egy használhatatlan, értelmetlen szolgáltatás volt, amit forradalminak kiáltottak ki.

A Google nyíltan kommunikálta, hogy semmi gond nincs a próbálkozásokkal, ki tudja, miből lesz siker.

Namost hát ezt a kérdést sem a mi szorgalmas hazai bloggerkisiparosunk, webisztán "full disclosure" Gergely fogta meg a lényegénél. Nem, Gergely, nem az a baj a Wave-vel, hogy bonyolult, hanem hogy értelmetlen, és nem nyújt élményt. És nem attól jó fej Mark Zuckerberg, mert gyerekbiztos játékokat gyárt, mert a facebook minden, csak nem gyerekbiztos. Viszont élményt valahogy mégiscsak nyújt. Hype-képes.

Ez a baj a Google-termékekkel: nem hype-képesek. Fehér háttér, arctalan mignonok ((c) angelday) demóznak, élménytelen.

Na de visszatérve, hogy ki is ragadja meg a kérdést jól, hát persze, hogy szokás szerint John Gruber:

The problem is, when Google unveiled Wave, they didn’t say, “Hey, maybe this thing is poorly-designed, over-engineered, and confusing — but maybe it’ll be useful.” They billed it as The Next Big Thing. Google itself pitched it as a replacement for email. It was supposed to be a big deal. Wave’s failure may not mean much to Google financially, but it has certainly cost them in credibility.

Itt van a lényeg. Hogy két szinten zajlik a kommunikáció: először megpróbálnak beetetni, aztán értékelik azt a helyzetet, hogy megpróbáltak beetetni.

Érdemes elolvasni Steve Jobs és Ryan Tate levelezését az éppen kurrens Apple-ellenes kifogásokról. Ryan Tate a Gawker újságírója, és valami italozás közben küldte el könnyelműen emailjét SJ-nak, választ persze nem várva, amiben odavet neki néhány trendi érvet az Apple üzletpolitikája ellen. Aztán meglepetésére SJ válaszolt, és egy 4 fordulós levélváltás következett.

Őszintén, szánalmas ez a Ryan Tate. A tipikus vesztes vitázó: dezinformációk, izzadságszagú terjengősség, utánküldések, mert ugye nem képes egy levélben kifejteni a mondandóját.

Steve Jobs meg nagyon jól tud vitatkozni.

Az egész levélváltás egyébként jól összefoglalja (ismét) az Apple körüli rimánkodásokat és az azokra adott válaszokat. Ostoba kötözködés végig, a "forradalmak a szabadságról szólnak" roppant nagyívű megjegyzésétől a köztes API-k fontosságát ecsetelő erőltetett magyarázkodásig.

Olvasgatom itt doransky legújabb bejegyzését, és megint piszkálja valami a csőrömet.

Meggyőződésem, hogy kiszámíthatatlan, hogy egy közösség mely egyedeit termeli ki megmondószerepbe. Pontosabban a dolognak nem túl sok köze van ahhoz, hogy ezek a megmondóemberek valójában milyen okos dolgokat mondanak. A megmondóember-piac is piac, legyél első (plastik.hu), legyél jókor jó helyen, legyél kitartó.

Persze nehéz a színvonalat lemérni, és a kérdés szubjektív, én a magam részéről mégis azt mondanám, ha valaki sokat ismétli önmagát, az színvonaltalan. Pláne hogyha amit ismételget, az egy szokásos elitista üzenet: légy jó!, csináld jól azt, amit csinálsz!

Doransky írásai közül kb. minden harmadik poszt arról szól (és ez vonatkozik Berényi K. blogjára is), hogy itt vagyunk az SMO-éra kellős közepén, és hát ha már SMO, akkor tessék szépen rendesen csinálni azt, ne csakúgy ímmel-ámmal! Cég vagy? Twitterezni akarsz? Akkor csináljad szívvel-lélekkel!

Ennyi az üzenet. Aki ezt felfogta, az már sokmindenről nem maradhat le.

Tetszett, jó volt.

Neveztem erre a konferenciára/versenyre, nem lettem a döntőbe válogatva, de felajánlottak egy 90%-os részvételidíj-kedvezményt, amivel éltem. Az eredeti jegyár negyvenezer volt, tehát belterjes kis játék. Így aztán azon 4-5 személy egyike voltam a résztvevők hosszas listáján a prospektus végén, akiknek a neve mellé semmilyen nagy (sem kis) vállalat nem volt odaírva.

Szóval ez volt itten a magyar webes vállalkozói réteg krémje, állítólag.

Annyira azért nem lehetett harapni az értelmet, mint mondjuk egy nyelvészeti konfon. A jónő-faktor feltételezhetően átlag alatti volt, bár ebben inkább mégsem nyilatkoznék, mert a magyar szakos kánaán annak idején végzetesen eltorzította a mércémet.

És akkor a lényegre térve. Az egyes startup vállalkozásokat egy héttagú zsűri zsűrizte. Tetszett nekem ez hét nagymenő arc. Straub, Bojár, Jaksity. Most többet nem is mondok, inkább elkövetem azt a hibát, hogy kipublikálom ezt a posztot.

Sokan kérdezgetnem engem is, mint más iPhone tulajdonosokat, hogy mégis mire jó ez a telefon? Nincs bekészített válaszom, mindig fárasztó elmagyarázni, meg példaalkalmazásokkal előhozakodni, s közben nem úgy tűnni, mintha egy vacak játékszert dédelgetnék.

Most összegyűjtöttem néhány konkrét esetet, amik az elmúlt időszakban történtek meg velem, semmi lódítás, semmi szépítés.

– Itthon a pianínó már régóta le volt hangolódva. Persze ilyenkor az ember szakembert hív, hogy felhangolja, de erre egy ideje egyszerűen nem szántuk rá magunkat. Hangolókulcsunk volt, de a hangoláshoz egy műszer is kell, ami mutatja, hogy a leütött hang mennyire tér el a kívánttól. A Cleartune alkalmazással a probléma megoldódott, a hangszert élmény volt felhangolni.

– Tegnap hazafele jövet az autóban magam elé tettem a telefont, elindítottam a SoundHound alkalmazást, feldúdoltam a Braveheart dallamát, a program rákeresett, és már indult is youtube-on a zene.

– Az elmúlt hónapokban valamelyik Barcelona-meccs sehol nem ment az általunk fogható csatornák között. Bementem a TVUPlayerben a sport kategóriába, a kisképernyőképek közé görgetve rögtön láttam, hol adják a meccset (kínai állami sportadó), és már néztem is.

– Egyszer vonattal Balatonfüredre kellett mennem, a vonat késő este érkezett meg, nekem meg fogalmam sem volt, merre kell menni. Elővettem a Mapset, betájoltam, melyik irányba induljak, s a megadott utat követve, a szinte vaksötét utcákon haladva negyed óra múlva a kapu előtt találtam magam.

A felsorolt esetekben semmi tragédia nem történt volna, ha éppenséggel nincs ilyen telefonom. De így ott megoldani azokat a helyzeteket, az egy életérzés.

Egy picikét nem értem a Windows-zal szemben hangoztatott azon érvet, hogy az teljes képernyős koncepción alapul. Dejszen a menürendszeren éppen fordított a felállás: az OS X (ejtsd: óes-iksz) mindig egyetlen menüt jelenít meg, tehát egyfajta globális területet birtokol az aktív alkalmazás, ez a koncepció nagyban emlékeztet arra, mint amit "maximalizált ablakok paradigmának" nevez Angelday.

Olvasom itt ezt a szösszenetet. Ez egy rajongói szösszenet.

Ahogy néztem a képeket a cikkben és olvastam az (egyébként elég gyenge) írást, aminek a központi kérdése az volt, hogy mi lehet az eszköz hibája, mert olyannyira tökéletes, iPhone tulajdonosként elgondolkoztam rajta, hogy tényleg, vajon mi. Merthogy a cikk írója nem talált rajta fogást.

Tudvalevő, hogy az iPhone diktálja a trendet, tehát másolatként is tekintek rá, és persze akként is, hogy milyen pluszt hoz magával. És akkor nézem az ikonos képernyőt. És felteszem a kérdést magamnak, hogy ez miért nem tetszik nekem?

Ha összehasonlítjuk az ikonos képet az iPhone ikonos képével, két dolgot látok rögtön. Az egyik, hogy az iPhone-on kötelezően le vannak kerekítve az ikonok sarkai, a harmadikfél-alkalmazásoknál is. A másik, hogy az ikonok többségén van egy egységes glossy-effektus.

Továbbá az iPhone-on nem lehetséges kétsoros ikonfelirat, ami, mint látjuk jobb oldalt, otrombán belenyomul az ikon képébe, és a szétesettség hatását kelti.

Ez rögtön 2 3 darab kötöttség, ami ráadásul egy szélesebb koncepció része, a telefon maga is fényes, és a lekerekített sarkú négyszög visszaköszön a főgombon is, valamint a telefon alakja is erre hajaz.

Sokat számít ez, mert az Omnia ikonjai – nyilván ezek hiánya miatt is – egyszerűen olcsónak tűnnek. Csúnya. Összelopkodott.

A Windows Mobile-ra rábuherált felületről a szerző is ír. Szaggat. Ennyi.